RSS Feed

Orvoslás és nővérlés

Regös István - 2015. 12. 09. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Orvoslás és nővérlés

Amikor már maguk a vezető főorvosok, professzorok, klinikaigazgatók is azt mondják, hogy olyan súlyos az egészségügy általános helyzete – beleértve a munkakörülményeket, a kórházak épületeinek állagát, az egészségügyet szolgáló gépek sok helyen való elavulását –, hogy azt már sürgősségi ellátással kell orvosolni, akkor végképp nem értem, miért vacillál a költségvetés.

De nem megyek addig tovább, amíg torkomszakadtából nem kiáltom, itt is a nővérek helyzetével legalább olyan nagy a gond, mint az orvosokéval, így hát, ha azt orvosolni kell, akkor ez utóbbit legalább „nővéreljék”. Már nem beszélünk arról, hogy százmilliárdos nagyságrendben stadionok épülnek, mert erre azonnal azt mondják, hogy micsoda demagógia, hiszen a sport is az egészséget szolgálja. (Csak azért, nehogy demagógnak nevezzenek, a csodastadionokban az elmúlt szezon mérkőzéseinek látogatói adatai szerint meccsenként átlagosan 1000-1200 ember volt kíváncsi, de legalább elfértek a 10-20 ezres lelátókon. Ha jól összekapaszkodtak, talán nem is féltek).


Irodaházak helyett XXI. századi kórházakat

De hát nem lehet szó nélkül hagyni, és a demagóg jelző sem illik arra, amit a Magyar Nemzeti Bank művel. Gátlástalanul költi a nép pénzét ingatlanok sokaságára, többszáz milliárd forint értékben. Saját részükre üdülőket, ingatlanokat vásárolnak, alapítványokat létesítenek, mindenre jut fedezet, és csak akkor kongatják meg a vészharangot, ha az egészségügy felől kétségbeesett hangok hallatszanak, de akkor sem azért, hogy segítsenek, hanem hogy elnyomják a számukra kellemetlen zokszavakat. És természetesen ez csak egy apró kitérő. Amikor véleményem szerint mérlegelni köteles egy kormány, hogy a költségvetésben milyen tételeket emel ki és támogat elsősorban, akkor az egészségügy egész biztosan az első helyre kell, hogy kerüljön. Ehelyett, mondjuk ki bátran, vagy gyáván, teljesen mindegy, legyen akármilyen színű a kormány, hiszen volt ez MDF-es, olyan zöldes színű, volt SZDSZ-es, MSZP-s, volt és van és KDNP-s fideszes, narancsszínű, az egészségügyet mindenki elrugdalta maga mellől, mint egy kényelmetlen, ragaszkodó kutyát. Én úgy gondolom, hogy ez így is marad, amíg a döntéshozóknak mindig kinyílik egy hátsó ajtó, megnyílik egy különszoba, ahol a kórház igazgatójától kezdve lefelé mindenki ugrabugrálva igyekszik teljesíteni, hogy az államtitkárok, miniszter urak elégedettek legyenek.


Ne, csak ha ég a ház

Amit a legjobban utálok, hogy az egészségügy helyzetéről mindig akkor esik szó, amikor valaki túl hangosan kiabál a fehér köpenyesek közül, és néhány napig minden tévében, újságban, rádióban elsírja, elzokogja, elkiabálja ország-világ előtt a panaszát, olykor még a hatalom is igazat ad neki, de el ne higgyék, hogy változás lesz, minden marad a régiben. Még emlékszünk Sándor Máriára, arra az ápolónőre, aki egy szép napon fekete ruhában ment dolgozni, mert gyászolta az egészségügyet. Egy darabig haknizott a tévében, de láss csodát, nemhogy hatalmas tábor alakult volna ki körülötte, vagy az ügy körül, amit képviselt, hanem fokozatosan beleolvadt a homályba, szigorúbban fogalmazva, eltűnt. Félek, így lesz ez Csurgai doktornővel is, mert mi kívülről nézzük, hogy mi történik velünk.

Akkor én is Csurgai doktornő vagyok

Tulajdonképpen azzal akartam kezdeni ezt az írást, hogy arra még a közvélemény is felkapta a fejét, pedig már igencsak fásultak vagyunk, hogy az egyik kórházban, szinte teljesen mindegy melyikben, hiszen bármelyikben megtörténhetett volna, hogy egyszerre felmond hat altatóorvos. Köztük a főorvos, Csurgai Annamária doktornő, egyike a hat orvosnak, ő volt az, aki kamerák elé állt, és valóban elcsukló hangon elmondta, hogy amit tőlük követelnek, azt épp ésszel és fizikummal nem lehet elviselni. Megtudtuk, hogy az ún. normál munkaidőért, ami egyébként sosem normál, havonta 325 ezer forintot kapott. És mert rendkívül kevesen voltak, nem beszélve a mostani létszámhiányról, olykor a hét napból hatot ügyelt. Nyugodtan feltehetjük a kérdést, meddig lehet ezt bírni, hogy önzően – mert így is kérdezhetjük –, meddig tud kiváló teljesítményt nyújtani egy altatóorvos, hullafáradtan. Mert már mi vagyunk veszélyben, betegek.


Mindent az ápolókért

És most csak az orvosokról beszélünk, akik lábukkal szavaznak, ahogy a Magyar Orvosi Kamara elnöke mondta, és két lépés a határ. De a kórházakból lassan-lassan elfogynak a nővérek, és ilyenkor eljön majd az idő, hogy az egykor híres magyar egészségügyben, már csak a kórházak kopottabb falai állnak. A nővérek is megkezdték vándorútjukat, zsúfoltak a nyelviskolák, angol-német oktatás folyik gőzerővel, és itt már nem lehet hazafiságra hivatkozni, mert döbbenten látják a professzorok, a rezidensek, a kezdő és vezető ápolók, hogy például a fent említett Magyar Nemzeti Bank vezetői, középvezetői, például a személyzeti vezető 5 millió forintos alapfizetésért végzi, amit végez. Az ápolók még csendesek, de fortyog a láva, emelkedik bennük a harag, mint a tenger vízszintje dagálykor, és jaj, ha átcsap a gátakon! Mint ahogy ebben az írásban is kérdeztem, meddig tarthat ez az állapot? Miként lehetséges az, hogy miközben egyszerre, azonos okokból, hat tanult és nagy gyakorlattal rendelkező orvos végső elkeseredésében kilép, a kórházban az egészségügy felelősei azt nyilatkozzák, minden rendben van, a gyógyító munka zavartalanul folyik. Az ő fejükben! Csakis az ő fejükben! Meg kellene őket vizsgáltatni egy CT-vel, csak sajnos már az utolsó is kezd elromlani. 


Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére