Burgonyaszirmot a hídépítőknek!

Mix Online - Burgonyaszirmot a hídépítőknek! - Nyomtatható változat

főoldal - Vélemény
Szabó Zoltán Attila | 2009. 11. 16. 8:01:00
Burgonyaszirmot a hídépítőknek! Esténként a kisfiammal építkezem. Várat, vasúti pályát, pályaudvart, LEGO-várost, alagutat, hidakat, sportpályát álmodunk a szoba közepére. És nemcsak álmodozunk vagy jó magyar szokás szerint a projektgazdával egyeztetünk napestig, hanem meg is valósítjuk a vállalt feladatokat. Még soha, egyetlen építkezéssel sem csúsztunk!
Mi a siker titka? Talán az, hogy a három éves Bendegúz lelkiismeretes, szigorú, mégis igazságos főnök, aki nemcsak utasítgatja alattvalóját, de ő maga is tevékeny részese a munkafolyamatnak, ráadásul motiválni tud: ha fáradok, csokival, almachips-szel, burgonyaszirommal kínál.

Sok a dolgunk apa! - mondja a kisfiam csilingelő hangon minden este, én pedig vigyázba vágom magam és indulok a munkaterületre. Nem kell, hogy kétszer szóljon, hiszen ami neki fontos, az nekem is az. Piciben egy országot építünk. A sajátunkét. Egy birodalmat, amelyet a tiszta viszonyok tesznek erőssé, ahol az adott szónak súlya van.

Az ő "planétáján", ahol nekem is helyet szorít, nem élnek politikusok, nincs ellenzék és nincs kormány, nincs elnök, nincs vezérigazgató, nincs projektmenedzser, nincs konzorcium, nincs felügyelő bizottság, nincs politikai bizottság. Nincsenek rangok, címek. Ismeretlen érzés a rangkórság. A mi "lakóparkunkat" mégis egytől-egyig illusztris személyek lakják: Bob, a mester, Donald kacsa, Szerénke, Gyenda, a süni, Thomas, a gőzmozdony, no meg párnakutya, "zsemlyefej" és egy zsiráf, aki időnként betrappol körfolyosós házunk udvarára, hosszú nyakát a harmadik emeleti ablakunkig nyújtja, és bekukkant. Ilyenkor mindig érdeklődik: "hogy halad a munkafázis?", amire az én hős fiam büszkén megfelel: "köszi, jól; apa most szereli a kisvasutat, mert elromlottak a kejekei, én toronyházat építek az utasoknak"...

Mert ilyen a mi világunk. Olajozottan működik. Vasúttársaságunk összes alkalmazottja elégedett, senki sem sztrájkol, a menetrend pontos, az induló-érkező utasokat pedig nem fűtetlen vasúti váró várja, hanem mesebeli hodály; színpompás toronyház, aminek kiváló a szigetelése, lévén, hogy LEGO.

Amint befejezzük a munkálatokat (és csakis akkor!), jöhet a vacsora. Bendegúz hellyel kínál, anyukájának - elismerésképpen - puszit nyom az orcájára; bár néha rákérdez, hogy "ez akkor most nem gyejtyafényes vacsora?", s olyankor bizony elszégyelljük magunkat, s már robogunk is a pilácsért. Mert hát meg kell adni a módját, na.

A kisfiamtól csak tanulni lehet. Nem ismer lehetetlent, van stílusa, humora, szépérzéke (valamelyik nap a belvárosban bandukoltunk, amikor úgy fordult egy porcelánbaba szépségű, méltóságteljesen vonuló orosz hölgy után, hogy esküszöm én jöttem zavarba). És nem foglalkozik semmi olyasmivel, ami művi, mesterkélt, talmi, bornírt, kisstílű.

Azért is üdítő Bendegúz társaságában időzni, mert fantáziabirodalmában menedékhelyet biztosít nekem (is). Ilyenkor elfelejtem Magyarországot. Azt a másikat. Azt a sárgolyhót, ahol csak a mutyi megy, ahol rendre az arra érdemtelen - ráadásul nemhogy vágtázni, de még ügetni sem tudó - kismiskákat ültetik hórihorgas pacikra, s ahol nincs stabil értékrend, ahonnan kiveszőben az emberség. És ahol a szorgalom a páriák, a számkivetettek jellemzője. Ahol nincs határidő, nincs fizetési idő/morál; csak a nincs, az van.

És ahol felnőtt emberek bénáznak a Margit hídon és arra hivatkoznak, hogy "későn kapták meg a kivitelezési engedélyeket a Nemzeti Közlekedési Hatóságtól, ezért az eredetileg tervezettnél négy hónappal később, 2010. december 17-én tudnák csak átadni a hidat a forgalomnak." A hivatal pedig visszahümmög, hogy nincs módosított szerződésről tudomásuk, így hát a konzorcium ne csússzon má' annyit, ha lehet.

Azon töprengek, mivel tudnánk serkenteni a hídépítők munkakedvét.

Fiúk, szeretitek a burgonyaszirmot?