RSS Feed

Találkozás egy lángoló tekintetű fiatalemberrel, aki vagyok

Tálos Lőrinc - 2008. 10. 15. 6:42:39 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Találkozás egy lángoló tekintetű fiatalemberrel, aki vagyok

Pofára esett a neoliberális közgazdasági dogma, az önszabályozó piacgazdaság és az állami be nem avatkozás törvénye. Vannak, akik mégis védik, pedig már Alan Greenspan sem, sőt ő arra buzdít, hogy raktározzunk be paradicsomos babkonzervből, mert olyan válság jön, hogy brókerek potyognak majd az égből és bevezetik a kenyérjegyet. Pont, mint 1929-től '32-ig.

"A neoliberális szabadpiaci fundamentalizmus mindig is politikai doktrína volt, amely bizonyos körök érdekét szolgálta. Közgazdasági elméletek és történelmi tények sosem támasztották alá a neoliberális elveket. A globális gazdasági válság annyiban hasznos lehet, hogy végre megtanuljuk a leckét."
(Joseph E. Stiglitz)

"Szóval, ha történelmi időkről szónokló, furcsán lángoló tekintetű fiatalemberekkel találkozunk, a legjobb amit tehetünk, hogy nem állunk szóba velük."
(Uj Péter)

Greenspan neolib ikon, az állami be nem avatkozás álláspontjának hős védője, szemben Joseph E. Stiglitzcel, aki évek óta mondja, hogy ebből pofára esés lesz, és az önszabályozó piacgazdaság teremtette jólét utópia. Össze is zavarta Uj Pétert, hogy Greenspan van jobban betojva, Stiglitz pedig kevésbé. Aztán zavartságában tombolt egy picit védendő a neoliberalizmust. Kár érte, régebben pontosan felismerte a cikit, most meg képviseli - mondta erre egy barátom. Jó, legyen világnézeti különbség. Ő neoliberális én meg kádárista vagy éppen nacionalista (esetleg a kettő kombinációja, vesd össze: kóser véreshurka), hiszen ezt már Kóka János is megmondta. Ha jól rémlik a töretlen népszerűtlenségű, bukott pártelnök egy időben mondogatta ezt azzal, amikor a fodoristák szava járása szerint egytémás pártot csinált az SZDSZ-ből, amelynek mindössze annyi üzenete bír lenni a választók felé, hogy szabad piac, adócsökkentés (és persze örök élet + 1 év). A bajom nem ez, mondja csak Uj Péter a neolib krédót, én meg a magamét, ami legyen mondjuk neoszocdem krédó, utólag hozzáírt ökopolitikai sorokkal. De nem csak a szemem csípi, sántít is, amit gondol és közzétesz. Azért sántít, mert hiányzik a fél lába.

Stiglitz tudta...

A szerző szerint Stiglitz állásfoglalása hitelválságról megrökönyödést váltott ki az antikapitalisták között, hiszen azok - kárörvendő banda - biztos örültek, hogy összedőlt a neolib kártyavár, Stiglitz meg nem állt be a neoliberalizmust temetők kórusába. Az MTI így tudósított a Nobel-díjas Stiglitz Uj Péter által citált helyzetértékeléséről: A pénzpiaci krízis nem fog feltétlenül egy átfogó gazdasági válságba, súlyosabb recesszióba vagy depresszióba torkollni, de semmi sem zárható ki. Kifejtette (mármint Stiglitz), hogy a válság nem meglepetésszerűen következett be. Ő maga már a kilencvenes években, Bill Clinton volt elnök legfőbb gazdasági tanácsadójaként figyelmeztetett a lakástulajdonosoknak nyújtott rossz hitelek veszélyes következményeire, de az akkori pénzügyminiszter nem akart hallgatni rá. Alan Greenspannek az amerikai jegybank élére történt kinevezése is azt a jelzést sugározta, hogy a piac szabályozása nem kívánatos - emlékezett vissza Joseph Stiglitz. (Greenspant még Ronald Reagan elnök nevezte ki 1987-ben a jegybank szerepét betöltő szövetségi tartalékalap, a Federal Reserve [Fed] vezetésére.) Röviden, Stiglitz szerint a válság orvosolható (mondjuk állami közbeavatkozással), sőt ha rá hallgattak volna és nem a hülye Greenspanre, elő se állt volna. Ennyit a közgazdászok vitájáról és Stiglitz pálfordulásáról.

Pinochet a demokrácia világítótornya

Uj Péter picit lejjebb a neoliberális bunkóról értekezik, nagyjából abban a stílusban, hogy vannak a neoliberálisok (az egyedüli demokraták) és velük szemben pedig az antikapitalisták, mondjuk a komcsik és/vagy a fasiszták (más lehetőséget nem ismer). Ezen túl felsorolja a neolibeárlis sikerreceptet követőket, Thatchert, Reagant (igen, azt a Reagant aki Fed-elnöknek nevezte ki a jelenlegi hitelpiaci válságért okolt Greenspant) és a neoliberális bezzegországokat: Chilét és Észtországot.

Azt a Chilét ahol a marxista Salvador Allende elnök államosító törekvéseit nem nézte jól szemmel a republikánus amerikai elnök Richard Nixon, ezért támogatást nyújtott a Pinochet-féle katonai juntának, amely aztán 1973-ban puccsal átvette a hatalmat. Amíg a chicago-i neoliberális iskola közgazdászai rendbe tették a gazdaságot, politikai okokból megöltek hétezer embert, bebörtönöztek további 130 ezret, nem beszélve arról a több mint ezer, zömmel baloldali ellenzékiről, akiket az ismert latin-amerikai eufemizmussal eltűnteknek szokás nevezni. Chilében ma is ordítóak a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti vagyoni különbségek. Az országot az egészségügyi liberalizáció elrettentő példájaként szokás emlegetni, a lakosság többségének egyáltalán nincs társadalombiztosítása, tudniillik. Amíg Augusto Pinochet fegyverrel és elnyomással, addig a Chicago-fiúk a neoliberális gazdaságpolitikával védték meg a felső tízezer gazdasági, hatalmi pozícióit a köznéptől. Tevékenységük nyomán ma sehol a világban nincs olyan népszerű a kommunizmus, mint azokban a latin-amerikai államokban, ahol a chicago-i iskola diktálta a gazdaságpolitikát.

Észtország az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országok közül a neoliberális jó tanuló. Uj Péter szerint Észtország maga a paradicsom, virágzik a jóllét, és már le is hagytak bennünket (mintha a GDP valami verseny tárgya lenne). Mást gondol erről Tölgyessy Péter: - A baltiaknak megsemmisült az egész régi gazdaságuk és a legkeményebb neoliberális modellt vezették be, de volt egy nagyon csúnya titkuk: a keletkező szociális problémákat az oroszokra hárították. Van olyan balti ország, ahol 40 százalék volt az orosz nyelvűek aránya, ezek egy részét elüldözték, a másik részét ma is páriasorban tartják. A hatalmas gazdasági növekedés mellett az oroszok körében négyszer nagyobb a munkanélküliség mint az észtek között. Erről nem szívesen beszélnek, miközben - nagyon neoliberális módon - öt éven át produkáltak több mint 10 százaléknyi növekedést.

A kapitalizmus vége

"Nem lehet megoldani problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amellyel csináltuk őket."
(Albert Einstein)

Uj Péter szerint a demokrácia és a jólét csak a neoliberális kézikönyv betű szerinti követésével tartható fent, aki ezt kritizálja, az közveszélyes fantaszta. A chilei és észt minta mellett a történelmi példával sem marad adósunk, szintén a Greenspan által is említett nagy gazdasági világválsággal példálózik. "Nem árt emlékeztetni arra, hogy a 29-es tőzsdekrachhal indult és világméretű krízissé majd társadalmi nyugtalansággá fokozódott események vezettek a kommunista illetve náci ideológiák megerősödéséhez, illetve létrejöttéhez, de a második világháborúból illetve a hidegháborúból végül nem ezek a remek antikapitalista társadalmi kísérletek kerültek ki győztesen, pedig beleadtak mindent, nem kímélték magukat, illetve saját embereiket sem, és hagytak pár tízmillió halottat a páston." Tudják, hol itt a hiányzó fél láb? Hogy a liberális (akkor még nem neo-) gazdaságpolitika előidézte válságot végül nem a liberális gazdaságpolitika, hanem annak felrúgása oldotta meg. Az Egyesült Államokban a New Deal, az állami beavatkozás keynesi receptje, Nyugat-Európában a hatalomra jutott fasiszta kísérlet és a sokáig népszerű, de hatalomra nem jutó kommunista recept helyett pedig a jóléti piacgazdaság modellje, amit a II. világháború után követtek a szocdem vagy keresztényszocialista kormányok, a kommunista pártok fokozatos háttérbe szorulását és népszerűségvesztését okozva ezzel. Azaz nem a liberális, önszabályozó, hanem a jóléti, egyenlősítő piacgazdaság győzte le a szociális különbségekből, feszültségekből táplálkozó ordas eszméket.

A jóléti modell bukása

Igaz, a kapitalizmusba épített jóléti, egyenlősítő elem kihúzta az ellenségkereső, erőszakos társadalom-átalakító, radikális megoldások - a kommunizmus és fasizmus - méregfogát, de a kapitalizmusba kódolt, újra és újra felbukkanó, nem kizárólag szociális természetű - válságokra nem nyújtott megoldást. A visszatérő válságok kikezdték, finanszírozhatatlanná tették a jóléti rendszert. Thatcher és Reagan erre kerestek megoldást és léptek vissza a kiadáscsökkentés és az állami be nem avatkozás, a restriktív-neoliberális gazdaságpolitika lépcsőjére. Könnyen megjósolható, hogy az új liberalizmus, annak a régi kapitalista gazdaságirányításnak a felmelegítése, amely egyre nagyobb mértékben az önérdekű piaci szereplőkre bízza a források elosztását, a régi társadalmi feszültségeket fogja újratermelni, miközben az új problémákra mégsem ad megfelelő választ. A fejlett nyugat (vagy észak, honnan nézzük) társadalmain belül csökkentek a különbségek szegény és gazdag között, de a globális kizsákmányolás nem enyhült. Sőt, a fejlett nyugat (észak) fogyasztói szokásait a harmadik világ, vagy éppen a környezet fizeti meg. Ha az egész emberiség az amerikai átlagember életformáját, fogyasztási szokásait követné, és az nem fejlődne tovább, akkor ahhoz hét földméretű bolygó sem lenne elég. Ha környezetet mint elsődleges erőforrást, amelyből gazdálkodunk, a fejlődés hamis jelszavával tovább romboljuk, a jövőnket esszük meg. A fenntarthatóság és fenntarthatatlanság küszöbét valamikor a 70-es években léptük át, és a romboló tendencia nem látszik megfordulni. A kapitalizmus egy olyan szakaszába lépett, amelyben önpusztító folyamatok mennek benne végbe és elkezdi saját létfeltételeit felfalni. Ha a kapitalizmus nem is, az önszabályozó piacgazdaság megbukott. És most már nem elég jóléti elemeket, biztosítékokat építeni a rendszerbe, figyelemmel kell lenni a környezetre is, hogy a társadalom fenntartható legyen.


Fotó: Máté Krisztián
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ